2. fejezet

Ő volt az. Akitől alig két órája váltam el, és aki azóta is kitölti az összes gondolatomat. Eljátszottam ugyan a gondolattal, hogy de jó volna ha ő lenne az, akivel önkéntes kerítőnőim összeakarnak boronálni, de álmomban sem gondoltam volna, hogy a kívánságom így teljesül. Bár minden így összejönne! Akkor Clarkot sem ismertem volna meg. Szóval itt áll előttem Tom. Most mit csináljak? Tegyek úgy, mintha nem is ismernénk egymást? Vagy..? A kérdést ő döntötte el, mivel kezet nyújtott felém.
- Szia Tom vagyok. És te? – Kérdezte, és egy féloldalas mosoly kíséretében egy kacsintást küldött felém. Én úgy döntöttem cinkostársa leszek ebben a játékban. Ezúttal hagytam hagy, higgyék azt barátnőim, hogy ők találták nekem ezt az álom pasit. Látszott rajtuk, hogy féltékenyek, és szívesen lennének az én helyemben. Nos igen, Tom nem mindennapi férfi. Mert, hogy férfi. Tényleg vajon hány éves? Kérdésemet Katy előzte meg.
- Szia Tom. Katy vagyok. Lehet egy indiszkrét kérdésem… Hány éves vagy?
- Tom 22 éves. – Előzte meg a válaszadásban Tomot barnahajú barátja. Tom mintha rosszalló pillantást küldött volna felé, de ezt csak feltételezni tudtam. – És te Anny?
- Ő 20. – Válaszolt most helyettem Mary. Mért kell hazudnia? Hiszen alig múltam 17. Igaz, hogy ezt a mostani kinézetemből aligha lehetett volna kivenni. És tényleg úgy éreztem magam, mint egy 20 éves.
- Megyünk táncolni Cris? – Kérdezte Mary a barna hajú srácot. Tehát így hívják. Fel se tűnt, eddig be sem mutatkoztak. Csak Tommal voltam elfoglalva, aki még mindig engem bámult. Mikor Katy és mint utóbb kiderült Mark a szőke, elmentek a táncparkett felé Tom végre megtörte a csendet.
- Nos, újra találkoztunk.
- Igen. – Válaszoltam.
- Úgy elszaladtál a délután. Miért tetted?
- Sajnálom. – Nyögtem ki nagy nehezen, hiszen valamit mondanom kellett, ha nem akarom megbántani.
- Sajnálod mi? – Nézett szemembe elég szemrehányóan. – Nem gondolod, hogy mondanod kellett volna valamit? Ha ezt az egészet nem rendezték volna meg, akkor nem is találkoztunk volna a jövőben.
- Tudom, de értsd meg, én azt hittem, hogy mi tényleg soha nem találkozunk többet. Az igazság az, hogy neked is sokkal jobb lett volna, ha ez így történik.
- Nem gondolod, hogy én azt sokkal jobban tudom, hogy nekem mi a jó? Amúgy ha már itt tartunk, miért is?
- Mert én most nem vagyok olyan állapotban, hogy velem akár milyen kapcsolatot is lehessen létesíteni. – Hajtottam le a fejem, és éreztem, hogy összeszorul a szívem, amint felelevenítettem az eddigi érzéseimet, amik a szakítás óta bennem éltek. Jelen volt a fájdalom, a szenvedés, a csalódás, a szomorúság, a megalázottság. Ezek még mindig jobbak, mint amit az elmúlt időszakban éreztem. Akkor tudtam, hogy élek, de mióta csak az üresség van, azóta úgy éltem, mint egy holdkóros. Egészen eddig a napig. Tommal újra tudtam nevetni. És az élők között voltam.
- Akkor legyünk csak barátok… Jó?
- Jó.
- És mint barátok, jössz velem táncolni?
- Mint barátok?
- Kizárólag. – Villantott meg felém féloldalas mosolyát, mely úgy elbűvölt, és ami rövid ismeretségünk alatt is megbabonázott.
- Akkor megyek. – Mosolyogtam most már én is őszintén. Mikor a táncparkettre értünk egy elég gyors szám ment. Örültem is neki, meg nem is. Örültem, mert így nem kellet a fölösleges érintkezést kibírnom, és nem is, mert így nem érhettem hozzá látszólag tökéletes testéhez, mely az én testemet úgy vonzotta, mint a mágnes. Táncoltunk és beszélgettünk. Jó volt vele lenni. Egyszer csak megszólalt az egyik kedvenc számom. Nem mellesleg ez egy igen lassú szám volt. Magához vont, és én átöleltem a nyakát. Agyam tiltakozott ellene, de a testem vonzódott hozzá. Mikor felnéztem hatalmas szemeivel találtam szembe magam. Fürkészte az arcomat, mintha választ akarna leolvasni róla egy kimondatlan kérdésre. Végül én tettem meg az első lépést. Odahajoltam ajkaihoz, és megcsókoltam. Hírtelen fellángolásomon, magam is meglepődtem, hisz nem vagyok én ilyen. Vissza akartam húzódni, de ekkor Ő vette birtoka a számat, és nyelvével bebocsátást próbált elérni. A következő pillanatban nyelveink egy másra találtak, miközben keze fenekemre siklott és szorosan magához húzott. Éreztem férfias felajzottságát, és ettől még jobban tűzbe jöttem. Nem tudtam, hogy tudta felizzítani bennem ennyire a tüzet, de azt tudtam, hogy ezt az érzést Clarktól nem kaphattam volna meg és nem is kaptam meg soha. Talán a kora, hogy ilyen tapasztalt. Ekkor eszembe jutott, hogy ő már nagykorú és én….
- Figyelj elkell mondanom valamit.. – Szakítom félbe eszeveszett csókunkat. – Én nem az vagyok, akinek gondolsz.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy én… Nem is tudom, hogyan mondjam meg…. Köztünk túl nagy a korkülönbség…
- Tehát rájöttél, hogy a barátom hazudott… - Hajtotta le fejét.
- Mi csoda, én nem erre gondoltam. De miben hazudott?
- Hát a koromban. De ha te ezt nem tudtad, akkor mire gondoltál?
- Az én koromra.
- Mért a te koroddal mi van?
- Nem elég nagy. – Hajtottam le szégyenkezve a fejem.
- Ezt hogy érted? Kifejtenéd bővebben?
- Én még csak 17 éves vagyok. – Suttogtam.
- Mi? Nem hallottam elég jól. Úgy értettem, hogy még csak 17 éves vagy.
- Jól értetted.
- Te jó ég! – Sóhajtott fel, majd eltaszított magától, és kiviharzott a sétányra. Utána futottam.
- Tom! – Kiáltottam. Mikor utolértem nagy nehezen és meg akartam érinteni a karját, csak lerázta magáról.
- Tudod mit tettem majdnem? – fordult felém villámló tekintetekkel. – Majdnem megrontottam egy 17 éves lányt. A nagyobb bűntudathoz már csak az kell, hogy azt mond még ártatlan vagy. – Erre a kijelentésre teljesen elvörösödtem és elfordultam. Mikor rájött, hogy telibe talált még dühösebb lett. – Mond, hogy nincs igazam! Igaz, már nem vagy szűz? Kérlek, mond hogy igaz! – Nem válaszoltam. – Mért nem mondtad előbb, mondjuk, mikor a barátnőd hazudott?
- Nem tudom. Ne haragudj.
- Uram-atyám majdnem megrontottam egy nálam hét évvel fiatalabb kislányt. – Mondta inkább magának. Ekkor valami megragadta a figyelmem….
- De hiszen te 22 éves vagy nem?
- Nem! Ez a másik baj. 24 éves vagyok.
- És még én hazudok. Te miért nem tudtál akkor szólni?
- Azt gondoltam, hogy egy-két év nem számit, de te nem szóltál és az a nagyobb baj.
- Miért az a nagyobb baj?
- Mert te akkor is egy 22 éves pasival lettél volna együtt 17 évesen, én meg ezt nem tudtam. Tudod ebből, még baj is lehetett volna?! Erre nem gondoltál.
Nem, én erre nem gondoltam. Csak arra, hogy végre jól érzem magam. Először az óta, hogy Clark úgy elbánt velem. Boldog akartam lenni, és tessék most majdnem bajba sodortam egy ártatlan embert, akibe azt hiszem, beleszerettem…